Egy másik világ

Hányingert okoz az éhség. Rettenetesen fáj a gyomrom. Semmilyen lehetőségem

nincs figyelmem elterelésére, ezen a mocskos, rágcsálókkal és rovarokkal teli

helyen. A sötétséget már megszoktam, azt viszont nem, hogy a kötelek miatt

nem tudom elrúgni a patkányokat magamtól. Egyetlen örömöm, hogy hamarosan ehetek abból a moslékból, amit az őrök adnak.

Lépteket hallok. Nagyon remélem, hogy élelemhez jutok. Nyílik a cella ajtaja.

A vakító fénytől nem látni sokat. Egy magas sötét alak van előttem, és a földre dob valamit majd becsapja az ajtót. Megnézem mi az. Élelem. Próbálok minél többet enni, de a patkányok gyorsabbak. Megpróbálok aludni, de egyre jobban émelygek. Azt hiszem most sem fogok tudni, aludni. Nézem, ahogy a patkányok futkároznak, és próbálják elkapni a csótányokat.

Megint léptek. Ez most más. Vajon miért pont most, és miért ketten? Kinyitják az ajtót. Az egyikük arcon üti a másikat, majd belöki a cellába. Az ajtó bezárul. Odafordulok a rejtélyes vérben fuldokló alakhoz.

-Ki vagy te?

-Ártatlan, ártatlan vagyok, ártatlanul kerültem ide!

-A háborúban nincs ártatlan.

-Milyen háború? Ez egy kórház.

Azt hiszem ez megbolondult. Nem is csodálom ilyen körülmények között. De talán hasznomra lehet.

-Oldozz el.

-Miért tenném? Mi hasznom lesz abból?

-Megszökünk.

-Mégis hogyan?

-Azt bízd rám, csak oldozz el.

A lábaim szabadok. Régen álltam a saját lábaimon. Nagyon furcsa érzés. Azt hiszem hamar meg fogom szokni. Nem nagyon bízom ebben az őrült alakban.

-Oldozd el a kezeimet is.

-Dehogy oldozom.

-Ha nem teszed azt, amit mondok, meg fogsz halni.

-Kényszerzubbonyban akarsz megölni?

Ez tényleg bolond. Azt hiszi, hogy kényszerzubbonyban vagyok. Sürgősen meg kell szabadulnom tőle. Közelebb lépek hozzá, hogy elérhető távolságban legyen.

Egy hirtelen mozdulattal térden rúgom. A nyílt törés fájdalmai a földre kényszerítik. Teljes erőmből a torkára taposok. Rövid idő után megfullad. Erre a patkányok is rájöttek, és rágni kezdték a hullát. Lassan hozni fogják a ’vacsorát’. Meg kell ölnöm az őrt is. Behúzódok az ajtó mellé, s így ha kinyitják az takarni fog engem. Már jön is. Zörög a kulcs, nyílik az ajtó. Az őr beljebb lép mikor meglátja hullát, és a patkányokat. Belököm az ajtót. Az őrt arcon csapja az ajtó és összeesik. Közelebbről megnézve, úgy tűnik, mintha az orrcsont felcsúszott volna az agyába. Azt hiszem egyből meghalt.

Nagyon vakító a fény, de erőt veszek magamon, és kimegyek az ajtón. Egy hatalmas folyosó áll előttem omladozó falakkal. Rettentő furcsa hogy az egész folyosón összesen két ajtó van. Az egyik a cellám vasajtaja, a másik pedig egy elég méretes kapu, a folyosó végén, szintén vasból. A szemem lassan kezdi megszokni a fényt, úgyhogy megvizsgálom közelebbről azt a kaput. Elindulok. Sikítások és üvöltések szűrődnek ki a kapu mögül. Egyre hangosabban. A rémület végigfutott minden testrészemen. Megpróbáltam visszarohanni a folyosón, de megbotlottam, és a földhöz csapódtam. Bekúsztam az egyik sarokba, összekuporodtam, majd becsuktam a szemem. Arra gondoltam, hogy miért és hogyan kerültem ide. A válaszok nagyon homályosak voltak. Olyannyira, hogy nem is értettem őket. Akármennyire koncentráltam a félelem és a rettegés elhomályosította. Körülbelül egy vagy két óra kellet ahhoz, hogy elhatározzam magam és kinyissam azt a kaput. Zárva. Hirtelen eszembe jutott egy gondolat. Az őr kulcsai! Visszarohantam, de a kulcs eltűnt. Átkutattam az egész cellát, de sehol semmi. Vagy talán mégis? A hullákat meg sem mozdítottam. Azt hiszem ez a gusztustalan szétrágott állapotuk miatt lehetett. A testek átkutatása után sem lettem boldogabb. Nem tűnhettek el csak úgy. Van egy olyan érzésem, hogy a patkányoknak köze van ehhez a kulcsdologhoz. Ha ez igaz, azt hiszem, búcsút mondhatok a kulcsoknak. Vissza kell mennem, hátha ki tudom nyitni valahogy azt a kaput. Ez megkötözött kézzel elég valószínűtlen, de nem lehetetlen. Az ajtóhoz érve igen meglepő látvány fogadott. A kulcs. Benne van a zárba. Ez hihetetlen. Minden adott volt, mégis tétováztam. Azok a sikítások jártak a fejemben. Hallgatózni kezdtem. Csönd. Lehajoltam és a számmal elforgattam a kulcsot. Most. Kinyitottam az ajtót, és kimentem. Hirtelen valaki megfogta a vállamat. Megfordultam és két őrt láttam magam előtt.

-Hogy került maga ide? Azonnal menjen vissz…

Megharaptam a kezét, és hasba rúgtam. A másik arcon csapott, és a földre estem. Mikor közelebb jött kirúgtam a lábát, és ráugrottam. A fejemmel orrba vertem, majd leharaptam az egyik fülét. Körülnéztem és akármilyen hihetetlen, de ebben a hatalmas teremben nem volt semmi. Se ajtó, se bútor semmi. Ez annyira félelmetes volt, hogy ott, ahol voltam le is ültem. Az alvadt vértől ragad a szám, és fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább. Egy kis idő után kezdtem megnyugodni, és fölálltam. Hirtelen minden elsötétült.

Kezdtek kinyílni a szemeim, de nem nagyon láttam semmit. Túl erős volt a fény.

Később tisztulni kezdett és azt hiszem egy konyha padlóján ébredtem. Fogalmam sem volt hol vagyok és hogy, hogy kerültem ide, de volt valami, aminek örültem. A kezeim szabadok voltak. Nem tudom hogy, hogyan de szabadok voltak. Elég nagy volt az a konyha, úgyhogy körülnéztem kicsit. Nem sokkal arrébb megtaláltam a köteleimet egy kés társaságában. Nem emlékeztem rá. Lehet hogy, nem is én vágtam el. Lehet hogy, nem vagyok egyedül. Pedig egyedül voltam. Végül egyetlen kijáratot találtam, amin ki is mentem. Egy hatalmas ebédlő tárult elém. Persze sehol senki. Bár nem is tudom, mit akarok, találkozni valakivel, vagy inkább nem. Hirtelen furcsa zajra lettem figyelmes. Mintha valami csikorgás lett volna. A konyhából jött. A konyhaajtó kicsapódott, és több száz lebegő kés bukkant elő az ajtó mögül. Az egyik kés elindult felém. Egyre gyorsabban közeledett. Lehúztam a fejem és a kés beleállt a mögöttem lévő ajtóba. Az ajtóhoz araszoltam. Ahogy megfogtam a kilincset, a kések közeledni kezdtek.

Benyitottam, és rohanni kezdtem. Egy hatalmas térre jutottam, ami teli volt emberekkel, akik üvöltöztek.

-Segítség, állítsák meg!

Berohantam egy liftbe, és fölmentem a tetőre. Szakadt az eső. Robbanó

bombák zaja hallatszott. Előrerohantam. Ez zsákutca. Hirtelen kinyílt a liftajtó,

és rengeteg fegyveres katona állt előttem. Hátat fordítottam, és rohantam az épület széle felé. Egy erőteljes ugrással le…

-Á jó estét igazgató úr.

-Jó estét. Mi történt?

-Valahogyan bejutott egy civil 16-os szektorba.

-Ugye nem azt akarja mondani, hogy megszökött a beteg a 16-osból?

-De igen uram.

-Mégis hogyan?

-Úgy néz ki, hogy a civil segített neki, akiről később kiderült, hogy a beteg apja volt.

-Volt?

-A beteg megölte. Továbbá megölt még három gondozót, és érthetetlen okok miatt teljesen felforgatta a 16-os konyhát.

-Hol van most a beteg?

-Leugrott az épület tetejéről.

-Keressék meg a hullát.

-A folyót is kutassuk át?

-Igen.

-Rendben igazgató úr.

A szám teli van homokkal. Fázom, és nedves a ruhám. Hol vagyok?